Síró Bohóc

Időnként, ha nem süt a nap hosszú-hosszú időn keresztül, akkor hajlamos vagyok a depresszióra. Ha keveset alszok, akkor meg türelmetlen, és ingerült vagyok. Gondolom ezzel nem vagyok egyedül. Mostanság meg hol süt a nap, hol meg beborul az, hol meg esik az eső, és az egészet egy kis köd teszi teljesen elviselhetetlenné, úgy, hogy mindez egy nap alatt, sőt 10 óra alatt megy végbe, zajlik, történik élem meg.

Kicsit szét vagyok esve. Zene kell ilyenkor. Komor, mély basszusok, egy kis cirip, meg végnélküli csúsztatások. Megtaláltam, már szól is. Vagy megnyugtat, vagy nem. Nem is érdekel, kikapcsol, vagy legalább elvonja a figyelmemet, vagy inkább csak leköt. 

Azon filolofálok, mi lenne, ha fognám magam egy reggel, beülnék a kocsiba, elindulnék, mintha a szokásos köreimet futnám, csak éppenséggel az országhatárt venném célba. Mennék, mennék, tankolnék, azt mennék tovább. Megállnék Berlinben, beköszönni egyik barátomnak, aztán mennék tovább. Mennék, mennék, és vissza se néznék. Soha többet. Elfeledném az eddigi 30 évemet, és teljesen újat kezdenék valahol. Valahol távol ettől a kis országtól. A Hazámtól. Anno, mikor haza jöttem, akkor azt mondtam, hogy soha nem mennék külhonba mégegyszer. Mennék. Fogok is? Lehet, hogy ahhoz már gyáva vagyok. Majd elválik.

Elszívtam egy cigit. Hihetetlen, hogy ez a halálpálca időnként mennyire jól tud esni. Csak egy szál cigi, és semmi más. A monitor fénye és a cigifüst kettőse, imádott látvány. Azon filolofálok, hogy be kéne tölteni valami filmet. De mit? Manapság nem nagyon forgatnak olyan filmet, amit úgymond szívesen meg is néznék, moziba meg már idétlen idők óta nem voltam. Sajnálom rá a pénzt. Nincs visszafizetési garancia. Bemegyek, megnézem, és ha semmit nem ért a film, akkor se kapom vissza a jegy árát, és nem tértítik meg azt a 2-3 órát az életemből, ami elment, amit elpocsékoltam egy százszor látott fordulatokkal, és szereplőkkel, sztereotípiákkal megtöltött 1,5 órát az életemből. Minek forgatnak le olyan filmeket, aminek senem nincs értelme, senem köti le az embert, se nem szórakoztat, senme gondolkodtat el. A mozi saját magát nyirja ki, lassú halál ez, de ha így megy tovább, akkor biztos a vég. Cameron Avatar-járól olvastam, hogy kissé be vannak szarva. Na majd folyt.köv.

Kis jóindulattal azt mondhatnám, hogy most így estvefele egy kicsit jobban vagyok. A reggeli ébredés az pocsék volt. Már régen fájt ennyire a fejem. Már régen voltam ennyire másnapos. Ittunk tennap este, nem keveset, nem lassan. Már megint úgy ittunk, mintha muszály lett volna. mintha életünkből már csak napok, vagy csak órák lennének hátra. Megállapítottuk, hogy mostanában zombivá isszuk magunkat. Kifejezéstelen arc, beszűkült pupillák, akutt kordinációs és artikulációs problemák. De megérte. Vagy mégsem? Majd lesz ennek böjtje, valamikor. De néha kell, havonta monjuk egyszer! Ahogy a székely is mondja,  havonta egyszer meg kell halni, hogy bele ne dögöljünk az életbe. Ehhez próbálom tartani magamat. Csak jó lenne egyszer már be is tartani, hogy valóban csak havonta egyszer. Kész vagyok még mindég, és hivatalosan ma is kéne mennem. De nem fogok. Ez természetesen nem biztos!

Megjött a hideg, nem esik jól, pedig mindég is jobban szerettem, mint a nagy nyári melegeket. Lehet, nem is a hideggel van problémám, hanem a szürke égbolttal. Jobban szeretem, amikor süt a nap, esetleg bárányfelhők úszkálnak még elvétve. Most meg csak szürkeség mindenütt. Ilyenkor még melózni sincs kedvem. Lehet, hogy a gazdasági hóvége is közrejátszik. Ilyenkor eltünnek a vevők, azt megjön a fizetés, akkor meg hirtelen mindenki előkerül. 

Délután értekeztem haverokkal, és megállapítottuk, hogy ebben a mocsok időben csak egy valami dobhatná fela  hangulatot, mégpedig az, hogy beszabadulunk valahova, és elkezdünk iszogatni. Az elméletnek és a valóságnak sokszor nem sok köze van egymáshoz, időnként persze párhuzamosságok is előfordulnak, sőt azonosságok is. Valójában az este a szokásos forgatókönyv szerint fog rögzítésre kerülni. Lássuk a párhuzamosságot az elmélet, terv, és a realitás között, ami abban merül ki, hogy beülünk valahova, ahol alkoholt mérnek ki. Innentől kezdve már semmi nem lesz az, amiről beszélünk, és röhögünk rajta, márminthogy iszogatunk. Megkezdődik a vedelés, ha úgy vesszük, a dühbőlivás, így szépen egybeírva. Nincs mérték. Talán a mértéktelenség. Mindenki befeszülve, teljesen. Szép kis baráti társaság vagyunk. Mindenki másként hülye, mindegyikünk másként sérült. Méguis összetartunk, toleráljuk egymás faságait. És segítünk ahol tudunk. Ez a lényeg, és a legfontosabb!

Ma temetésen voltam. Sosem szerettem temetésre járni. Nekem kicsit álszent dolognak tűnnek a magyar temetések. A pap beszédet tart. Imádkozik. Énekel. A miatyánkat még páran elmormolják. Az emberek többsége - városiak - nem él olyan vallási mámorban, mint tették azt több száz évvel ezelőtt. A mai vallások többségét meghaladta a kor. Hitre szüksége van az embernek. Mindenkinek. Ha nem is látjuk be, az egész világunk, minden egyes cselekedetünk a hitre épül. Ha gazdaságilag nézzük a dolgot, mindenki valamilyen hit alapján vesz, vagy ad el valamit, köt szerződést. Ha bármit teszünk, feltételezzük annak eredményét magunkra nézve - eső lesz, viszek magammal esernyőt, mert azt hiszem, hogy eső lesz, és nem akarok megázni. 

Maga a temetés, amiért teccet, tünjék is ez most bármennyire is obszcénnak, az az, hogy a hozzátartozók sírtak, feleség és lánya. Teccet ez a sírás, mert őszinte volt. Szívből jött. Nem azért, mert most kell. Hanem azért, mert fájt, szívből fájt, hogy egy szerettüket elvesztették. Nem megjátszott volt. Olyan pillanat, amikor senki, és semmi nem fontos, csak mi, csak a mi saját fájdalmunk. A veszteség, hogy elvesztettünk valakit, aki fontos, talán a legfontosabb volt az életünkben.

Miért nem ilyen őszinte minden pillanatunk az életben? Miért kell szerepet játszanunk. Miért akarunk mások lenni, mint amik, mint akik vagyunk. Becsapjuk saját magunkat, azért, mert azt hisszük, hogy másoknak így jobban megfelelünk. De miért akarunk másnak megfelelni? Az élet túl rövid ahhoz, hogy komolyan vegyük azt. Hisszik a katolikusok, hogy létezik mennyország, mégis vétkeznek, nap mint nap. Miért nem akarunk megfelelni magunknak? Csak magunknak? Miért nem állít fel mindenki magának saját 10 parancsolatot? Miért ne lenne mindez elég, ha azt feltételezzük, hogy mindenki szeme előtt a jó lebeg? Ha mindenki felállíthatná a maga 10 parancsolatát, azon kitétellel, hogy egyik pont sem lehet negatív töltetü, s csak jó hiszemben járhat el, mi lenne a leggyakoribb kívánság??? 

Napokban beszélgettem egyik kedves vendégemmel, értelmesebbig fajta, pedig jogon tanul. Valahogy elő jött Bill Gates neve, aki hetente egyszer legalább eszik hamburgert valami kis állva pofázós helyen. Megállapítottuk, valószínüleg mindezt azért teszi, mert szereti. Kicsit tovább beszélgetve, felvetődött, hogy a világ leggazdagabb embere számára mi különbség lehet egy hamburger, és a libamáj között. Nekem a hamburger elérhető közelségben van, a libamáj már majdhogynem fájdalmasan drága. B.G-nek viszont, nem okoz problémát, hogy libamájat egyen mindennap. Számára a két termék költsége nem releváns, alapvetően semmiben nem releváns. Számára nem létezik presztízs termék...

na most lefekszem elaludni

folyt köv...

ennek nem lesz folytatása. elfogyott az ihlet. majd egyszer, amikor megint ilyenem lesz

A hétfőket mindég is sosenem szerettem. Ha hónap végével párosul, akkor meg szabályosan gyűlölöm. Pedig ma már kedd van! Azt hiszem legalábbis. Összecsúsznak a napok mostanság. Dolgozok. Egész héten. Még nem tudom, nem látom értelmét. Lassan, lassan kikristályosodik megérte e, vagy se. Pénzem nincs belőle, de szeretem amit csinálok. Magamnak csinálom. Nem másnak. Nincs főnök - ez néha problémát szokott okozni, alapvetően lusta ember vagyok, kényelemre hajlamos, namost ezen tulajdonságomnak köszönhetően időnként, amikor hárrihárri van, akkor megy a kapkodás! De! Egyre kevesebbszer. 

Tegnap volt valami, amit ki akartam írni magamból, és természetesen mára teljesen elfeledtem! Ezek szerint annyira nem is lehetett érdekes, vagy fontos. Alapvetően fontosnak, érdekesnek kell e lennie annak, amit az ember meg akar osztani másokkal? Lövésem sincs. Fontos e egyeltalán, hogy a hírekben érdekes, vagy fontos dolgokat közöljenek? Fontos e számomra az, hogy egy afrikai országban megkarmolt egy oroszlán egy menekülő bennszülöttet? Érdekes e számomra az, hogy kiszel tüncinek kiszedték a szemöldökét? Namost, ha nekem nem az, akkor mennyi és hány olyan ember van még, akit ez ugyanúgy nem érdekel? Miért van az, hogy ha valamellik kereskedelmi csatorna sikeresen integrál egy gagyi műsort, akkor azt egyből 1-2-3-5-10 másik adónak is újrascomagolva le kell adnia? Miért nem törekszik mindenki az egyedire? Miért a mának és nem az örökkévalóságnak akarunk alkotni? Ennyire elfogytak az ötletek, ennyire elfogytak, kiégtek a kreatívok, vagy netalántán már elmondatott minden, ami elmondható - média szinten. 

Szeretem olvasni itt is ott is a magyarhoni kertévék nézettségiháború ütközeteit. Imádom, ahogy rájár a rúd a tv2-re. Azt látom, hogy mintha elvesztették volna a hitet abban, hogy akár nyerhetnánek is. Egy kicsit olyan, mint a két nagy politikai erőnk harca. Mindkettő nyerni akar a választásokon, de hogy utána mit csinál, vagy mit kéne csinálni ahhoz, hogy csak egy kicsit is jobban éljünk, mint rendszerváltás idején, egyiknek sincs receptje. ÉS, hogy télleg egyre szarkalább minden, arrol pont azok tehetnek, akik mindezt elövették az elmúlt 20 évben, ÉS, ami legjobban bánt, hogy elszámoltatás, számonkérés az nem volt, és nem is lesz. Birka nép vagyunk, megérdemeljük. Politikáról ennyit, és semmi többet. Mostanában távol tartom magamtól. Eljutottam arra a szintre, hogy nem is érdekel. ÉS, jobban is érzem magamat. ÉS, jobb is ez így! Van az embernek kismillió egyéb nyüge, mint az, hogy ingyenélő tehetségtelen emberek megnyilvánulásával foglalkozzon.

Néha úgy vagyok, hogy nem tudom, mit keresek itthon, miért vagyok még idehaza. Miért maradjak? Sokszor feteszem magamban a kérdést. Dolgoztam külhonban 2 évet. Elvoltam a kintiekkel, sógorékkal. De itthon otthon vagyok, ez az egy - vagy az, hogy gyáva vagyok elmenni hazulról - indok, amiért még mindég nyomom, küzdök. 

Megjött az ősz keményen. Szeretem, de nem ezt a nyálas szájú, szürke, nyálas katyvaszt, ami ma van. Rá pöffentek egy cigire... Ez jól esett. Le kéne tennem. Most sem fog menni! Vagy a bagó túl erős, vagy én vagyok gyenge. Alapvetően mindkettő igaz. A kérdés, hogy melyik igazabb?! Az én gyengeségem, vagy az ő erőssége! Mindegy, most még, majd később átkozom a pillanatot is, amikor rászoktam. De legalább találkoztam a Trottyossal. Trottyosról annyit érdemes tudni, hogy majdnem 80 éves, a dokik legalább 5X eltemették, de ha megkérem, akkor még most is süt nekem rétest. Szeretem a nagyanyámat. Néha az idegeimre meggy. Főleg, amikor gyenge napjai vannak. De aztán nyelek egy nagyot - nem mindég jön össze - és megnyugtatom, hogy nincs ezzel egyedül. Szívós vén dög! Mindég ezt mondom neki! Elpusztíthatatlan! Sajnos nyugtalan is! És makacs! Emiatt szoktam kiakadni rajta leginkább! Hiába mondom, hogy nem bakfis mér, ne úgy csinálja a dolgokat, nekije ez nem számít, csakazért is erőből! Utána meg persze szédülés, miegymás. Hál' istennek, fél a nyugdíjas háztól, azzal még tudom zsarolni! Beteszem, azt nézegethet! Gyermekkorunk, és idős korunk között most látom, igazán nagy különbség nincs! Kell valaki, aki vigyáz ránk, akár azért mert még nem látjuk tetteink következményeit, vagy azért, mert már nem feltétlenül fogjuk fel a dolgok súlyát. Igazából én még most sem érzem azt, hogy benőtt volna a fejem lágya. Nem gondolkodok sokkal többet bármely cselekvés előtt, mint 10 éve. Vagy csak nem veszem észre! Ami kicsit hiányzik, hogy már nem tudok úgy rácsodálkozni dolgokra, mint tettem azt valamikor réges-régen.

Jöhet megint egy cigi, sehol senki, az utolsó két vendég is lelépett már. Az eső meg még mindég esik, hogy szakadna le!

Sosenem értettem azokat az embereket, akik nemet mondanak olyan valamire, amiről azt sem tudják mi az! Kérdezni nem fáj! Sőt nem is szégyen! Ippeg az imént bejön egy kedves vendég, kérdi mennyiért adom a gyorst - hát az sajnos nincs, de van helyette tortilla - azt nem szeretem-jön a válasz. Szerintem meg még nem is evett olyantot sohasenem! Na mindegy.

Mára ennyit.

 Elmélyedni bármiben is sokszor felüdítő, sokszor lehangoló érzés. Közelít a 30, és nem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek! Sokan, sokhelyütt közhelyekkel jönnek, hogy vége az ifjúságnak, férfi ember leszel, stb. Kicsit negatív, illetve túlságossan is komoly dolgokat, gondolatokat akarnak bele erőltetni egy-egy kvázi fontos évfordulóba. Hogy mindez azért van e mert állandó igényünk van mindent kötni valamihez, azt nem tudom. Miért nem nagyobb izgalom a 31, mint a 30? Az legalább primszám. De mindegy. Valahogy abszolútli nem érzek magamban semmi olyat, hogy most aztán meg fog változni minden! Semmi nem fog. Talán. Mindenesetre úgy érzem legbellül, hogy puszta ököllel neki mernék menni a fél világnak, kiskanállal alagutat tudnék ásni Kínáig! Azt érzem, hogy pusztán a gondolataimmal meg tudnám váltani a világot.

Nem mindha ennek a világnak változnia kéne. Ahhoz már késő. Hogy is monjam, ezt elcsesztük. Nem csak idehaza, mindenütt, a fejlett, és fejletlenebb világon. Teremtettünk magunknak egy istent, amely éppen annyira tökéletlen, mint maga a teremtője. Hát éljen a pénz, éljen a globalizáció, éljen a neoliberalizmus, a multikulturalizmus, éljen minden izmus. Annyi minden van már az emberek körül, hogy már semmi sem biztos, nincs semmi, amiben hinni lehet. Mindent elhasználunk, elhasználtunk. Minden ómögött a pénz áll. Semmi nincs puszta valójában. Minden felhígult, mindenki, mindennek a nagytudója lett. Mindenki veszekszik a másikkal. Mindenki a saját igazát hajtogatja. Leragadtunk ezen a szinten. Nem alakul ki a hégeli háromszög a tétel - antitétel - szintézis. Nem jutunk magsabb szintre. Megrekedtünk. A saját önzőségünk áldozataivá váltunk. Versenyzünk egymással, egymás ellen, és valaki mindig veszít, valaki mindig sokat veszít, valaki meg nagyon sokat, sokszor gusztustalanul sokat nyer. Hajtunk, mint az ökör, mindenki megfeszülve. Sehol, senkinek az arcán nem látni egy őszinte mosolyt.

Minek a nagy hajtás, minek gürcölünk ennyit? Mit nyerünk rajta?